A fák dicsérete

Még júliusban jelent meg az Aranymosáson a legújabb novellám, viszont elmulasztottam itt is közzétenni ennek hírét. Lassan aktuális lesz a benne található fő motívum, úgyhogy álljon itt az első néhány mondat (és a folytatás linkje).



1.
A hegy lábánál
bíborra kent napsugár
hajnallábán áll.

Az űrhajó némán szállt le a kora reggeli, szélmentes időben. Legalábbis Moira egy apró koccanást, egy leheletnyi fuvallatot nem hallott a sötétített, duplán szigetelő védőplasztik mögül. Akár egy gyerek, mindkét kezét az üvegre nyomta. Ráncosak, aszottak voltak már, mint a fakéreg. Talán még az orrát is odanyomta volna a hűs felületnek, amikor senki nem látja. Maradék méltóságát megőrizve azonban csak állt ott, szálfaegyenesen, és visszanyelte a könnyeit is – ne tudják, mennyire irigyli azokat, akik most sétálnak ki a fehér testből, és lépnek át a hajóhoz tolt csatlakozórámpára. Boldog, szerencsés földiek, akik utánpótlást hoztak erre a sivár és vergődő bolygóra.
Moira mindig is úgy érezte, hogy az otthona csupán egy purgatórium, átmenet két világ között, a vezeklés színhelye. A Föld, vagy a holdi függőkertek, az lehet csak a valódi Paradicsom! Aki egész életét eltöltötte néhány modulnyi hidroponikus farmon és föld alá fúrt járatban, mesterséges völgyben, idős korára megelégeli a börtönt és a tehetetlenséget. Még a Sziklatemplom angyalhangú kántora szerint is csupán bűnbocsánatért robotol mind, aki leszületett erre a homokszín bolygóra, és a feloldozás eljő majd, hiszen a halál csupán egy ösvény a Mars és a Föld között. Aki jól dolgozik, arra újjászületés vár az élő bolygón.
A bámészkodók arrébb álltak, ki-ki ment a dolgára, csak Moira simított még egyszer végig az üvegfelületen, pont ott, ahová a hajótest sziluettje vetült. A hívója felberregett, és a kargépének képernyője figyelmeztette rá, hogy hamarosan fogadja a telepi orvos, megérkeztek a vizsgálati eredmények.
Lehívta a liftet, és megadta a mínusz hatodik szint kódját. Miközben végigsietett a járaton, és befordult az orvosi szárny folyosóira, jobb kezének ujjaival halványan érintette a megnyugtató, kék és zöld mintás csempéket. Szerette a rajtuk kanyargó növényindák és önmagukba gabalyodó folyondárok képeit, az erdőkre emlékeztették. Legalábbis azokra a holókra, amiket a fogyatkozó földi, érintetlen dzsungelekről megszerzett.
Davis doki leültette a kedvenc helyére, egy cserepes banánfa alá, ami esztétikai és légtisztító funkciója miatt kapott helyet az irodában. Az orvos szerette a trópusi növényeket, legalább annyira vágyott a Paradicsomba kerülni, mint a legtöbb született marsi pornyelő.
Folytatás itt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jön-jön-jön 2019!

És nemcsak rengeteg jó könyvvel jön a zsánerolvasók legnagyobb örömére, hanem munkával és szerkesztéssel előre betervezetten. Nagy örö...